- mondaná a föld, ha beszélni tudna. Úgy vélem nem az én feladatom egyedül, hogy sóhaját hallgassam, megértsem. Én csupán, egy életet, természetet szerető, szavakat imádó, ezt-azt írogató laikus vagyok, bár nem műveletlen. S talán ez utóbbi serkent most is szólásra.
Belegondoltam a fenti címbe, megrettentem és kegyetlenül elkeseredtem… Tény, hogy a jéghegyek olvadnak és a tengerek szintje, emelkedik. Két évszázad alatt a légkör kedvezőtlen koncentrációja egynegyedével nőtt, s ennek csaknem a fele az utóbbi három évtizedben.
Laposodik a földünk, terhességét az egyenlítő körül domborítja. A pólusokon már vajúdik a katasztrófa! Az időjárási rendkívüliségek arrafelé tolódnak, ahol a nagy mennyiségű vizet a Föld tárolja.
Nem lesz már mód, tettest keresni akkor, ha lelassul a trópusok melegvizét cipelő „tengeri járat”, és Európa északi és nyugati része drasztikus méltósággal lefagy. A sarki jégmezők visszahúzódásával, nagy mennyiségű édesvíz kerül majd az óceánba és "felhígítja" annak sótartalmát, így a Golf-áramlat csökkenti megszokott hasznosságát, akár egy évtized leforgása alatt.
Az óceánok hőtágulása, a gleccserek, jégmezők megolvadása következtében az átlagos tengerszint emelkedni fog. Közeleg, jön a dráma! Ha a nyugat-Antarktisz tengeralatti hatalmas jégmezője, leszakad kontinentális talapzatáról, annyira megemelheti a világtengerek szintjét, hogy a pusztítás iszonyatos lesz! (Elképzelhető, hogy az üvegházhatás miatt szakadt le a közelmúltban az Antarktiszról egy több ezer négyzetkilométernyi nagyságú jégtábla is!) Kitudja hányadik figyelmeztetés ez?!
Hol keresse ilyenkor az ember, a bibliai isteni etalont?
„Biztos alapra állítottad a földet,
hogy meg ne inogjon sohasem.
Az örvénylő mélység, mint ruha takarta,
vizek borították a hegyeket.
De a te fenyegetésedre megfutamodtak,
szétriadtak mennydörgésed szavától.
A hegyek fölemelkedtek, a völgyek leereszkedtek
arra a helyre, ahol alapjukat megvetetted.
Határt szabtál a vizeknek, amelyet nem léphetnek át,
hogy el ne borítsák ismét a földet.”
Vagy keresse a földön az ezért okolható sátánt?
Az USA, India, Kína korábbi és mai vezetőiben, akik máig sem írták alá, a légkört mentő világegyezményt? Mostanában olvastam, hogy a Nasa műholdjai riasztó képeket tárnak szemünk elé. Az északi féltekén négy-öt kilométeres magasságban szinte összefüggő, a korábbinál magasabb koncentrációjú széndioxid felhő.
A jelenlegi tendenciák alapján úgy becsülik, hogy a légszennyezés miatt, az elkövetkező ötven-száz évben jelentősen emelkedhet a Föld átlaghőmérséklete. Ez a változás kb. akkora lesz, mint amennyi a jégkorszaktól mostanáig bekövetkezett.
Kit fog átkozni Kanada, Oroszország, Norvégia, Svédország, Finnország, Lettország, Uruguay, stb. mikor jelenlegi élőhelyeinek akár felét is elveszíti? Vagy a természetet szeretők, amikor látják majd, a tengerparton vagy szigeteken élő fajok rohamos pusztulását.
Az egyik tanulmány jövőképe megdöbbentő:
„Ahogy a melegedés üteme gyorsul, az állatok és növények egyre inkább arra kényszerülnek, hogy továbbvándoroljanak, míg megfelelő élőhelyre nem lelnek. Néhányuk bizony nem lesz elég gyors. Egyes területeken a növényeknek például 10-szer gyorsabban kellene vándorolniuk, mint azt a legutolsó jégkorszak során tették - puszta túlélésük érdekében. Leginkább veszélyeztetettek a ritka vagy elszigetelt élőhellyel rendelkező fajok...
Az Egyesült Államokban területén élő fenyőerdők (lucosok, erdei fenyvesek) pusztulását is várhatjuk. A sarkvidéken élő emlősök - beleértve a jegesmedvét, a rozmárt és az észak-amerikai rénszarvast is - kezdik érezni azokat a változásokat, melynek oka a csökkenő jégpáncél vagy a tundravidéken tapasztalható hőmérsékletemelkedés. A savas vízben a csigák, rákok, korallok, kagylók és tengeri sünök nem tudják kiválasztani majd a vízből a vázuk felépítéséhez szükséges karbonátokat. A számos hal- és bálnafaj táplálékául szolgáló parányi „szárnyas” csigák, könnyen az óceán savasodásának áldozatává válhatnak.”
Az üvegházhatás erősödése maga után vonhatja azt is, hogy szélsőségessé válik az éghajlat. Gyakrabban következhetnek be természeti katasztrófák. Gyarapodnak azok a természeti jelenségek - amik pusztító hurrikánokkal és szökőárakkal járnak együtt. Egyes területeket árvíz, másokat tartós aszály fenyeget, eltolódhatnak az éghajlati sávok.
És az egyik leglényegesebb: mindez több milliárd ember lakóhelyét, életét veszélyezteti, mivel a Föld népességének háromnegyede tengerparton, vagy annak közelében él.
Amióta az emberi tudás - bármilyen fordulatokon is ment keresztül, - "csak kiizzadta" a négy őselem fogalmait, sokan értik ezek frenetikusan fennkölt és alattomosan gonosz tulajdonságait, a föld, a levegő, a víz, a tűz összefüggő és egymástól csak viszonylagosan elkülönülő egybetartozását.
Sokan hiszik, hogy ennek az univerzális csodának ötödik eleme lehetne az ember. Lehetne, ha az univerzum általunk ismert létezésének nem a 24. órája utolsó pillanatában jelenik meg ezen a kék bolygón. (Bár lehet, hogy ha ez hamarabb történik, akkor hamarabb teszi tönkre életterét!)
Bizony, ezt az üzenetet, mintha nem értené a ma élők jelentős része. Akik e gondolatiságban "bolygóközelbe kerültek" azok sem mindig "szeplőtelenek", vagy azért, mert elfeledkeztek az "én"-ségükről vagy azért, mert a gondolatiság fonalának síkosságán meg-megcsúsztak, esetleg figyelmetlenségből, néha a szakmai felkészültség hiányának ingoványos talaján, egy kicsit megsüppedtek. A legártalmasabb mégis a szakmai hiúságon burjánzó, nagyképűség, gőg, mert ebben bújik meg a legnagyobb veszély…
Legalább két emberről tudok, akik nem sorolhatók az elsőrendű vádlottak közzé. Egy svéd (később Nobel-díjas) vegyész, aki már 1896-ban felvette, hogy az ipari civilizáció által a légkörbe bocsátott széndioxid melegítheti a Föld felszínét! Később Naumann János 1955-ben: Túlélhetjük-e a technológiát? címmel írt, sokkal határozottabb okfejtést. Végül győzött a szakma józanabb elitje, amely kimondott valami értelmeset, de egyáltalán nem megnyugtatót, mely szerint „a múltbéli kollégáknak nem volt igazuk, az óceán nem nyeli el a széndioxid-többletet”. Bár ez okozott némi izgalmat, de az emberi mohóság tovább pusztított:
„Vasat szeretnék!
Vasat, ha lehet,
egy rég rozsdásodó földszeletet,
öntvényt, agyonrepedezett is lehet,
csak kemény legyen,
s fúrni, vésni lehessen.
Törtüveg, gyémánt, ásványi kincs,
akár egy kődarab,
csak vésse, csiszolja,
csak olvassza,
ami megbújt a föld alatt.”
Hol van most, ez a sok, „múltbéli” okostojás?! Senki nem kap büntetést az emberiség elleni bűnös tévedéséért, tetteiért, ahogy az ipari forradalom vezető országai sem. Mulasztásuk, mégis ott lesz, egy világot pusztító fajkihalásban és a 21-22. század tragikus lény- és népvándorlásában. Egy „újtípusú világháborúban”, az élelemért vívott, egymást öldöklő népek csatáiban. Tragikus, morbid, groteszk, hogy milliók nem az olajért, aranyért, pénzért, hanem a vízért kúsznak majd előre gyilkos szándékkal a malária és egyéb betegségek felgyorsult terjedése közben, a halál útján.
A föld, melynek azt a részét, melyet termőtalajnak nevezünk, megfelelő bánásmódban részesítjük? Tágabb értelemben pedig ő minden élet hordozója, ugyanakkor annak temetője is.
A levegőt, fő alkotóelemein túl, kívánatosan gyarapítjuk? S a mozgó levegő, vagyis a szél, hurrikánok, tájfunok, orkánok formájában fittyethányva az ember által áhított harmóniára, váratlanul tör az emberre, így szólva: még nem igáztál le!
Az ember lelke ösztönösen menekül a világ strucc-szemléletéből és megpróbál a költészetbe kéredzkedni:
„Levegőt kérek!
Levegőt, ha lehet,
sok, szép sóhajtású, apró lélegzetet,
lehet ózon, kéjgáz, szócsaták szájszaga,
vagy fenyvesek gyanta szimata,
egy kedves parfüm bájillata,
vagy ahogy párában,
körülöttem lebeg,
legelők bokrétás friss szele,
amiben szerelem hempereg”
Ebben az univerzális sodródásban az ember és a természet közös szívdobbanása, lehetne az egyetlen értelmes álma a föld népeinek. E harmóniában azonban túlontúl sok, sőt egyre több a disszonáns hang.
A víz, amellett, hogy valamennyi élet bölcsője, mindennapjaink nélkülözhetetlen eleme is. Élő vizeink mégis egyre szennyezettebbek lesznek, édesvíz készleteink pedig rohamosan fogynak.
„Vizet adjatok!
Vizet, ha lehet,
gátakon átlépő tengernyi tömeget,
örvénylő vadvizet, hogy menteni tudjak
ezernyi életet,
futnék sivatagban, hizlalnék jéghegyet.
Itatnék haldokló,
csontszáraz gyermeket,
hogy a földön szomjas egyedül én legyek”
A tűzzel sem bánunk okosan. Legalábbis nem mindig. A föld hatalmas erdőségeit, vagyis oxigéngyárainkat pusztítjuk el ezer hektárok felégetésével, önös érdekek alapján, vagy csak a gyújtogatás öröme miatt.
„Tüzet szeretnék!
Tüzet, ha lehet,
ami a napból jön,
vagy a föld gyomrában szendereg.
Fényt, ami sárguló narancsból
szénfeketébe vág,
s hamvaszt, porlaszt minden
csepphalmaz szivárványt.
Valami kozmikus kínizzasztó látványt,
a pokol tornácát,
hol csak én járhatom el a lángok táncát”
A vulkánok sem az ember óhaja szerint törnek ki. Mégis, a tűz, a békés családi hangulat megteremtője, nélküle ezerféle hiányt szenvednénk.
Olyan megállapítások ezek, amelyek kapcsán föltehetjük, megkérdezhetjük: vajon alkalmas-e az őselemek helyzete az emberi felelősség felkeltésére, vagy meg kell, hogy várjuk, míg megráznak bennünket, mint „krisztus a vargát”?
Sajnos, a kérdés minkét felére, a válaszom: igen!
"Nem én kiáltok, a föld dübörög,
vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
lapulj a források tiszta fenekére,
simulj az üveglapba,
rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
kövek alatt a bogarak közé,
ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
te szegény, szegény."
(József Attila)
***
