Lásd már be végre
Bennem is hisznek, Uram, nemcsak benned,
nyüzsgő családapák, nyirkos tenyerű fiak
s nők, kiket összevérzett az élet,
mint huzatban kivágódó henteskötény.
Pedig én még egy rongyos denevérszárnyat
se tudtam kitalálni,
nemhogy százlábú bogarat, Napot
s csődörként fölágaskodó, nagy vizeket.
Néha inkább csak
mondani akartam valamit neked s a többieknek:
egy szót, egy zenétlen, testvéri félmondatot,
mely fénysebességgel röpül a fák fölött,
át a hó és homok birodalmán,
át a megkerülhetetlen szemeken,
de mire elmondhattam volna,
valaki már a romok nyelvén kiáltott rám
s csikorgó tankokén.
És kulcs hullott ki nyomban a zárból,
a számból fogak
s a ház előtti kerítés lécein
láng futott a magasba,
mint mókus a fenyőfára.
Te meg csak ácsorogtál némán a hátam mögött,
mint aki piros szőlővesszőn
felejti tekintetét.
Lásd már be végre, Uram, bűnös vagy te is:
a tébolyt, az őrületet rám hagytad mindig,
rám a kövek közé zuhant kezeket, koponyákat.
Emlékszem, fájt a csontom, amikor odataszigáltak eléd
s lángolt nyakszirtem is,
mint gutaütéses nyaraidon.
***
Falusi délután
Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat.
Pihegni látom rokkant, elnehezült falunkat.
A csönd, a csönd fölötte világnagy liliom,
szárán a Nap-bogár mászik hallgatagon.
Ásít a körtefa, elejti zöld gyümölcsét,
totyog egy kacsa érte, csattogtatja a csőrét.
A kertben kutya jár? – rebbennek a tyúkok,
széttört csillag a lábuk, a tolluk elpotyog.
Por száll az úton s nézd csak! egy vad tehén szalad,
szeméből rémület leng, hosszúkás vér-szalag,
farkával bőszen csapkod, eldobná a fejét,
a csordán egy tinó szúrta ki a szemét.
Megáll a postás, nézi, de aztán megy tovább,
újságot nyújt a korhadt, becsukott kapun át,
van abban épp elég lelket borzongató:
rossz hír, gond, háború, nem embernek való.
Sár lesz a vérből, gondból: örök a csönd marad,
a kasza-kapa munka fullasztó nap alatt.
A faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált
példaként fonnyad el, mint megfeszített virág.
Határba aki ballag, határból aki jön,
látja pléh-vonaglását s már nem szól, nem köszön.
De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga,
megáll előtte, nézi, bennreked a szava,
zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék
és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért,
követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja
s elszalad, elszalad, de hallja hét napig:
valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.
***
Lehet, hogy Isten keres újra
Kellermayer Miklósnak
Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Jobbra egy hant, balra egy vakondtúrás
s két-három villám földbe szúrva.
Ha elbotlottam, félrenézett
s úgy segített, hogy megmosolygott.
Vérem hiába folyt ilyenkor,
köröskörül nagy fény keringett,
mintha lovak futottak volna körbe-körbe.
Lépkedhetek ma földrészek közt,
becsvágyó hazákban, városokban,
vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,
nem követ szemmel sehol senki.
Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,
arrébb a nagy vizeken szörnyeteg anyahajók,
repülő fejszékkel a fedélzeten.
Kit is izgathatna szép, trágár napokon,
hogy mért is kóválygok én tiltott vidékeken?
De ha mégis láttok egyszer
szétnyíló, sárga hasadékot az égen
és megpörkölődött szempillát lebegni
hosszan a Vértes fölött,
lehet, hogy Isten keres újra régi helyemen,
ahol először látott.
Éjszaka, a város utcáin
Céltalan utcák a széllel egyirányban,
visszhang-nélküli város, éjszaka.
Nincs látható út, amelyen hazajutnék:
állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent?
Meghajnalodnék bárhol, csak ne házban,
vizek göröngyös hátán, a fény futóárkaiban,
minél messzebb az ágytól, amelyben meghalok majd
s közel, közel a föld választott dombjaihoz.
Nincs másom, csak a testem árnyéktalan magánya,
elveszteni való csomag a boldogság előtt.
Város, vezess el engem a szerelemhez.
A fák, a fák holnapra kiragyognak.
A Nap körhintájába szállok, nyugtalan utas,
és lesz, aki nézi majd hatalmas suhanásom.
***
Lónyerítés
Lentről a völgyből
ló nyerít föl hozzám.
A hangja érdes, lebegtetett verssor.
Szinte látom: ott foszlik szét
a nyári Esztergom vörösbarna tetői fölött.
Hazám fiai, kivérzett lelkek,
ráismertek-e még
erre a hangra?
Lovasrohamok, bolond csaták
és koronázási misék mámorából
elér-e még hozzátok
ez az állati miatyánk?
Hányszor, de hányszor
ébresztett engem
a hajnalodó istállók felől!
Hányszor, de hányszor
ez rebbentette el közelemből
a sírokon csárdásozó pillangókat!
Ha meggondoljátok,
ország se volna nélküle,
tetők, székesegyházak, várószobák,
és múlt se,
amely elmúlhatott volna velünk.
A Dunán lent
sokablakú hajó dohog.
Nézni tanulok újra,
de a le-lecsukódó szemhéjam előtt
lófejek világítanak csak,
mint vörösen izzó tölgyfatuskók.
Feszes, királyi arcélek. Törhetetlenek.
Patadobaj nyomul rám s vad nyerítés.
Nyomukban versek sörénye csapong
feketén a sárga domb fölött.
***
Szarajevó párnája
Szarajevó véres párnája alatt
nincs többé titkos napló, se sajgó rozmaring.
A tegnapig élők arclenyomata
dereng már csak a rongyos huzaton
s lélegzetük utolsó hagyatéka.
1994
***
Kutyával a tavaszban
Május van újra, jó kutyám!
Virágoznak az orgonák.
Régen még prüsszögtél tőlük daliásan,
és meg is ugattad őket,
mintha betolakodó galambcsapat
szállt volna le eléd a kerítésre.
Én csak mosolyogtam ilyenkor rajtad,
mint nagyszájú, cirkuszi bohócon,
aki egy lengő pókfonálon
telefonál a Holdba.
Mi történt veled mára, hű kenyeresem,
hogy olyan egykedvű lettél,
mint a gyöngyvirágra vizelő agglegények.
Figyellek: lótsz-futsz ide-oda,
emelgeted reumás lábad,
és csak hallgatom, hogy ferde árnyékából
kis, barbár elégiák csobognak felém.
Ki hitte volna, hogy egyszer
ilyen csobogásban
búcsúzkodom a tavasztól én is,
aki mindig az orgonák és a földi szeretők
bolond költője szerettem volna lenni?
Gyere, négylábú lélek,
induljunk el a hegy felé.
Azé a táj itt, azé az elfogyhatatlan ég,
aki veszíteni és távolodni mer
és haragudni saját szívére.
Gyere, mire a csúcsra érünk,
egy egész erdő szakad le rólunk,
mintha az életünk szakadozna le darabokban,
és már csak meleg szél mozgatná csontjainkat.
***
A Digitális Irodalmi Akadémia adattárából.
