Úgy ötvenéves lehetett, Columbo-típusú kabátjába belekapaszkodott a szél, amúgy is kevés haját szétterítette, érdekes látvány volt.
Jobb kezében egy sétabotot lóbált, amiről az embernek régen volt idők jutottak eszébe,
amikor finom úriemberek csuklójukra helyezték a nevezetes szerszámot, fejükbe kalapot nyomtak, és elindultak egy kávé, egy konyak reményében a belvárosi cukrászdába. Emberünk nehezen talált volna olyan cukrászdát, ahol szívesen látják, nadrágja meglehetősen rongyos volt, cipője csak jó adag i róniával volt
vele, nem szólalt meg egyetlen duda sem, nem volt sofőr, aki a fékre lépett volna, nahát, egy ember az úton, szólni kellene neki, vagy csak lehúzódni. Még csak nem is lassítottak, ügyet sem vetettek a jóemberre, igaz, amaz sem nagyon törődött a négykerekű járgányokkal.
***
verzár éva
Hívtál székely?
- Azt a hétszenségit s a rézangyalát neki, hogy még e se ég, csak szelel, pedig jól megtömém, hát jól esszegyün minden az én szerencsétlen fejemre, hogy vinné el az ördög! Az üdő se kedvez, nem lesz itt mán sem termés, sem állat, hogy Julisról ne es beszéljek. Az es, mintha fiatal kanca lenne csak virnyákol, ha hezza érek, de ha gazdalegény közelíti meg ojjan, mind egy kezes bárány. Vinné magával azt es az ördög!
- Hívtál székely? Itt vagyok!
- Nocsak, mán meg es gyüttél? Nem mondom, szép fekete bőrruhát attak neked ott lenn, s a pofázmányod es jól bélepte a füst a katlan mellett. Mi járatba vagy itt? Tőlem osztán semmit sem kaphatsz! Ojjan szerencsétlen s éppeg még szegény es vagyok, hogy rajtam kívül nincs, mit elvihetnél. Még a lelkem sem az enyim, mer úgy-e, neked az kellene. Hát a sincs! Elvitte azt a Julis, amikor bő szoknyája alól kivillantotta cubákját, akkor szegény János fejemnek, oda lett, s vele együtt a szüvemnek, s nyugodalmas lelkemnek es.
- Böcsületed marada-e?
***
t. ágoston lászló
A híd, meg a lába
–Te, Peti – recsegte a telefonba Komáromi. – El se tudod képzelni, milyen nagy megtiszteltetés ért bennünket.
– Mármint hogy kit? Téged, a családodat, vagy...
– A fenét! Bennünket. Engem, téged, meg ezt az egész civil córeszt, akik a segélyeket gyűjtjük.
– Megtiszteltetés?
– Igen. A megyei főnök titkárnője, a Gizi most szólt ide telefonon, hogy a Tóth személyesen látogat ki hozzánk holnap délelőtt átvenni az összegyűjtött adományokat. Újságírók is jönnek vele; tévé, rádió, megyei lap, meg ilyenek. Szólj a Kecsegének, hogy ő is feltétlenül legyen ott, és fotózzon. Mondd meg neki, hogy legalább két teljes oldal legyen erről a helyi lapban.
– No igen, de...
– Semmi de! A következő számban három oldalnyi reklámfelületet vesznek a helyi vállalkozók. Ja, és csináljatok rendet abban a garázsban! Pokrócokat, ruhaneműt, élelmiszert, meg ilyesmit külön kupacba, aztán írjátok rá valami transzparensre, hogy lovasiak az árvízkárosultakért. Hadd fotózzák, meg filmezzék! Az se árt, ha ténfereg arra néhány ember, akit meg lehet szólítani riportalanyként. Mondják el, mennyire sajnálják azokat a honfitársainkat, akiknek a házát elmosta az ár, mennyire szívesen adakoznak, meg ilyesmi. Érted, miről van szó?!
– Már hogyne érteném. Akár az utolsó tyúkját is elhozatom vele...
– Oké, csináld! Ja, és azt is mondta a Gizi, hogy valami plecsniosztás is várható a végén. Nem tudom, minden lehet, húzzunk bele, öreg!
– Úgy érted, hogy húzzak bele én. Nem tudom, miért beszélsz mindig többes számban...
– Most nincs itt a lelkizés ideje. Ha itt lesz, majd ezt is megbeszéljük. Tudod, akkor kell átmenni a hídon, amikor odaérünk.
***
váradi józsef
A próbára tett táltos
A délelőtti gyér fényben, ott ült Máthé Ferenc bácsi, az állomás épülete melletti Pléhjézus oszlopát támasztó köven. Messziről látszott, ráért. Pontosabban, már réges-régen itt lehetett. Hogy teljesen feketében volt, annak több magyarázata lehetett, de aki a békétlen hátra tolt kalapot meglátta, az már a környékről is igyekezett igen messzire jutni. Feri bácsi Kerekszegen, olyan ember hírében állott, aki nem bírja a rendetlenséget, de a hibák egymásra aggatását sem. Ha segedelmére volt valakinek, azt elég volt megköszönni. Ha nem kérték a segítségét, akkor is szívesen tanácsolt. Aki szavát megfogadta, az nem sokat csalatkozott. Aki nem fogadott szót, az bőséges korholásban részesült. Mindenkivel meglehetősen rendben volt a szénája. Most, hogy a kalapja így elállt a fejétől, csak az lehetett, hogy Jézussal állt meg egyezkedni. Meghallgatásra, ha ugyan talált, de valamiben nem jutottak tovább. Csak nézett mereven előre, mondanám valami felé, ha azt ki lehetne találni, merre. A félbe maradt mondat ott lógott a levegőben, Jézus nem beszélt, az öreg meg várta Jézus szólása hangját. Mert az öreg már nagyon közel került a hetven évhez, még most is sokat dolgozik, ahhoz pedig erő, egészség és szerencse kell. Ferenc bácsi református ember voltában furcsán látta az égi világot. Úgy gondolta, megteheti, hogy a feszített Jézust kéri, közvetítsen neki az Öreg Istennél. Még a keresztvetéstől sem riadt vissza, csak Jézus előtt eléggé kedvesnek mutatkozzék, kívánsága elutasíthatatlan lehessen. Most is természete ellen való türelemmel várt.
***
lábbelinek nevezhető, valamikori fehér ingét is kikezdte a
szegénység. Baljában egy fémfüles, meghatározhatatlan színű, több helyütt lukas szatyor lógott, amit olyan kurtán-furcsán cipelt, úgy csinált vele, mintha egy engedetlen kutya lenne, időnként meg-megrángatta, de leginkább húzta maga után.
K.-ban, a vidéki kisvárosban, ahol időről időre furcsa dolgok esnek meg, az sem keltett különösebb feltűnést, hogy a férfi az egyik legforgalmasabb utca közepén, a két sávot elválasztó fehér vonalon sétált.
Becsületére legyen mondva, elég volt neki a tízegynéhány centiméter, meglehetős biztonsággal gyalogolt előre. Az autósok nem sokat törődtek
Nagy István: Kopasz fák, házzal.
doros judit
A katicabogarak tánca
A pár száz lelkes eldugott kis faluban különleges eseménynek számított, amikor tavaly nyáron egy videofilm-kölcsönző nyitotta meg a kapuit.
A polgármester köszöntőt mondott annak
örömére, hogy a településre végre betette a lábát a kultúra: korábban ugyanis se könyvtár, se mozi, de még egy ifjúsági klub sem működött itt. A videotéka jelentőségét tovább növelte, hogy tulajdonosa – a kor szelleméhez igazodva – a néhány négyzetméteres helyiség egyik sarkában fehérneműt árusított, a
másikban pedig szolid kis talponállót rendezett be, így bőven volt forgalom minden napszakban.
Az emberek hamar megszokták a jót, egyre többen jöttek filmekért. Akadt, aki a legfrissebbet kérte a jól értesültek magabiztosságával, ámbár az angol címszavakat kicsit döcögve ejtette ki. Mások inkább ifjúságuk kedvenceit keresték, Kabost, Csortost, Tolnay Klárit. Elvétve előfordult, hogy Kusturica- vagy Wenders-művek után érdeklődött valaki, ilyet azonban itt nem forgalmaztak, ezért a kényesebb ízlésű közönség kénytelen volt beérni az Indiana Jones-sorozat valamelyik epizódjával.
A videotékát vezető ifiasszony igen iparkodónak bizonyult, s néhány
hét elteltével már jól ismerte a legtöbb helybéli ízlését: tudta, hogy a jegyzőnő a romantikus történeteket kedveli, a kocsmáros meg Bruce Lee-ért rajong. Hamar felmérte, melyik vendége milyen hangulatban van aznap: a kisírt szemű ifiasszonyoknak a Micsoda nőt ajánlotta lelkesen, bosszús képű férjeknek meg rendszerint a Kilenc és fél hetet Kim Basingerrel, esetleg az Elemi ösztönt Sharon Stone-nal a főszerepben. A falu lakói megbíztak az ízlésében, és egyre többen toppantak be hozzá: „Erzsike, adjon valamit estére, maga tudja, milyet szeretek.”
***
pápay aranka
A Tanya, az jó!
A neonfény kettőt villant, aztán vakítóan öntötte el a hálótermet, és az mintegy varázsütésre telt meg a fiatal lányok nyüzsgésével. Mindenkinek egyszerre jutott eszébe gyorsan továbbadni roppant érdekes mondandóját.
Egy lány ült csak csendesen, arcára írt rosszallással, szinte rémülten. Randevúk, filmélmények, iskolai pletykák, ruhavásárlási gondok…- úgy kavargott a sok hiábavaló fecsegés, mint a vihar kavarta avar.
- Rosszak vagytok, nem lesz ennek a sok léhaságnak jó vége… -
Vass Éva gyámoltalan volt, de konok is, és róla köztudottan terjedt el a határtalan prűdsége.
Ha moziba hívták, megkérdezte:
- Nem erotikus? Mert akkor nem megyek! -
Először nevettek rajta a kollégiumi társak, később már nem tudták eldönteni, hogy viccel-e, vagy tényleg úgy is gondolja, ahogy mondja. Végül olyan fárasztónak érezték, hogy már komolynak se, viccesnek se tartották. Természetén nem fogott a vidámságuk, ő maradt a begyepesedett, vidéki lány, savanyú mosollyal. Oda ment, ahová küldték, azt látszott elhinni, amit mondtak. (Magában ki tudja, mit gondolt közben, a konok arckifejezése mögé rejtve.)
Pedig távközlést tanult szorgalmasan, ott is azt tette, amit elvártak tőle.
***
fetykó judit
Epreskert
9. fejezet
Asszony. Család. Míg csak ketten voltak, az első két és fél évben, alig volt köztük konfliktus. Legfeljebb az após miatt. Annak mindig akkor kell kaszálni, szénát gyűjteni, vagy épp a szőlőbe kaparni valamit, mikor a másik pihenne. Olyan földhöz ragadt. Más se jár az eszébe. De ő nem tud tartósan alkalmazkodni ehhez. Eleinte tudott.
zégyen, hogy akkoriban, legénykori kellemetlenségeinek kiegyenlítése végett elfogadta az após segítségét. Lizi tán még ma se tud róla; Géza felháborodásán kívül a lánya féltése volt nagyobb, és erre valóban számíthat, a mai napig: — A ló is megbotlik. Maga meg eztán viselkedjen! — mondta, és azóta elvárja a viselkedést, ami egyre nehezebben megy. Most aztán jogosan szól oda neki, hogy a pénz meg kell tudni keresni.
Valahogy elege lett. Gyerekkorában az anyja szépen felöltöztette, egy kisfestőt, később más olvasni valót nyomott a kezébe, kivitte magával a rózsakertbe, ahogy otthon nevezték; az anyja dolgozott, Frédi olvasott. Az anyja kihordta a virágot a piacra, ő otthon elbogarászott a könyveivel. Később mindenféle tanfolyamra járt. Három szakmája volt. Kitűnően érettségizett. Manyi, az anyja végighordta a kitűnő bizonyítványokkal együtt az érettségit a rokonoknál; milyen fia van neki!
***
bányai tamás
Sehol közepén, a semmi mellett
Czeiger Imre levele lényegre törően rövid volt, s a következőket tartalmazta:
Nem akarlak látni, éppen ezért nem szükséges, hogy személyesen gyere. Küld ki Viktort magad helyett, ami neked jár, azt vele is el tudom intézni. Ha már így alakult. Maradéktalanul átadom neki a jussodat. Imre.
Hasonlóan tömör volt a két héttel később érkező válasz:
Ahogy akarod. Viktor október tizedikén fog érkezni. Hamarosan megírom, hogy pontosan mikor. Remélem várni fogod a reptéren. Ha már így alakult. Éva.
Czeiger Imre késve érkezett a repülőtérre. Egykori barátja már türelmetlenül toporgott egy szem bőröndje mellett.
- Azt hittem tréfát űzöl valami gyerekes bosszúból, és feleslegesen jöttem ide.
- Úgy ismertél meg? - kérdezte Czeiger. Hangja nem volt ellenséges vagy barátságtalan, mégis tartózkodó, cseppet sem jellemző tónus régi barátok között.
- Azt nem mondhatnám, de…
- Semmi de! Nem itt lakom a sarkon, nem lehet pontosan kiszámítani az időt. Na gyere!
Jó másfél órás útjuk alatt alig váltottak néhány szót.
- Éva jól van?
- Igen.
- Persze. Gondoskodsz róla.
Viktor nyelt egyet. Nem szólt egy szót sem. Kezeit összekulcsolta ölében, ujjaival nyomkodta kézfejét. Az elsuhanó tájat nézte.
***
.
A teljes szöveg olvasásához, Acrobat Reader szükséges. Itt letölthetö.
