 | ||||
Itt korom rakódik a házak falára,nem méz-színű, színehagyott, sárga,s a vörös is, látod, kifakult,itt szemedbe nézve vigyorog a múlt.Ti misztikumba burkolt ezredéves kövekMagam is itt éltem egykor közöttetekE templomban fogantam s halálom itt leltemBörtönébe vágyik vissza fogvatartott lelkem.Úgy elmondanám Neked, mi bánt,hogy piritóst ettemsajttal,hozzá szőlőt szemeztem.Úgy elmondanám hogy hideg a kávés reggel a villamos nem várt rám.A legnagyobb hegyFagyos tetejénKetten vagyunk csak:A világ és én.És hó esett a tiszta víztükörre,a pelyheketnagy hullám kapta ölbe,és vízzé vált a hó ott mindörökre.Nem volt remény, hogy a hó megmaradjonHa még hiszed, hogy lesz valami más,jön még egy új, egy nagy feltámadás,azt mondják rád: bolond...de mondd, hit nélkül, mint üres kalász,inogni jobbra-ballra, mennyit ér?Száll a hold az égenmint ezüst madár,– fut velem az éjbenegy ódon batár.Testünknek nincsen áranem vesznek ember számbaVer az Isten ostoranincs otthonukágyunk az út poraA táj színpadán: arcod,játékvég: az elvetélt őszbentávozó lépteid,napok: névnélküliek,ágyéktól-ágyig-szakadékig,Mindennapból szőtt életem, e nagy hálót vízbe vetem. Beszélő aranyhal helyett tátognak kis pikkelyesek. YongAmikor megszerettelek,dossziét nyitottam,mint a jó hivatalnok,hogy később is megtaláljak mindent,ami Rólad szólt,Szemét fillérekkel olcsón kiszúrják,Nem kell a tiszta hang már senkinek.A trombitát üvöltve mások fújják,Ne halljanak csöndet halott szívek.terítetlen asztalonpapíron zsír, vastagonmeg szalonna, meredtenéhesen rámeredtemnem ettem, még vártalkaz egész, csak pár falatSzekérre ült minden gondom,felrakott egy életet.Nem fértem fel,sokallta a terhemet.Így már lelkemgyalogosan,csak mellettük lépeget.CsepelenMa rozsdállt kapuk előtt álltam, ahol Lánc őrzi a valamikori dolgos éveket, amikor nevetve húzott köpenyt az óvónő, sapkáját homlokán igazítva lépett gépe mögé az ember, és az anyag hitében forgatott egy újabb darab vasat a fénybe. Miután elindultál az állomásrólés én is elindultam: vitt a vonat,s ki tudja, mikor jövök újrahangulatbana szemben ülőket figyeltem,Már távolodik, csitul, és csukódik,a többihez, a múltba berakódik…Öntörvényű. Visszajön, majd ellebegSzeme, gondolata hol van, hol mereng?Csak az őszi falevél lehulló csendjébeszavak néma kiáltása fordít feléd fényeket, gondolatokat, ahogy belemosódnak a tájba.Felébredek.kilobban, újra csigaház-fehér,s nem moccan többé. Becsapott az álom:nem volt s nem is leselkedik veszély;ingyen osztogatom költő-kincsemet:itt van, vigye a szívemet!hiába tékozlom Isten szent sugarát,bamba sötétség marad a nyomában,senkinek sem kell magyar versAz Internet egy nagy kavalkádArcok és álarcok keringenekEstétől hajnalig százszorVáltoztathatod akár neved.nem tisztelek földbe vájt sírtés gyászolok gödörnélhol borzadva néztemegy halott deszkán hogy koppannak a rögökKi figyel már a te törvényes szavadra?Kit igéz fényed, a párducos szavanna?Kit érdekel amit gyöngy-bánattal mondtál?Hol van fejszéd amit súllyal suhintottál?Hol van depresszió-zokogás könny-párnád,amit pillád kapart, mint szemhúst bogárláb: | ||||
